Az altatókat azért szeretjük, mert nem létezik annál rosszabb állapot, amikor piros szemű félzombi nyúlként mászkálsz a világban és a létező legváratlanabb helyzetekben egyszer csak bealszol. Ismersz annál kellemetlenebb élményt, mikor azt veszed észre, hogy te szépen alukálsz, miközben a kocsi 75-tel megy alattad a Váci úton?

De olyan is van, hogy a főnököd diszkréten köhint, mert jobb szereti a nyitott szemű, az aktivitást minimum színlelő dolgozókat. 🙂

Egy szó, mint száz, van olyan helyzet, mikor altatót kell szedni. Mert nem tudsz mindig szabadságra menni és a családod láncfűrésszel történő leölése sem mindig a legmegfelelőbb választás. Olyan nincs, hogy hetek óta csak vánszorogsz, bealszol fényes nappal úton-útfélen, hányingered van és fáj a retinád, ha valaki felgyújtja a villanyt.

Ilyenkor elvánszorogsz az orvoshoz, aki felírja neked a csodapirulát. Mert a tea semmit sem ér (ismersz valakit, aki kéthetes kínlódás és ébren fetrengés után a citromfű-levendula kombótól jól aludt?) A homeopátiás bogyók helyett akár kockacukrot is ehettél volna, a sörtől meg elaludtál – esetleg – de 2 óra múlva már felébredtél, mert pisilni kellett és kezdődött az egész elölről.

Tehát dokihoz mész, előadod a nagyjelentet, hogy te már tényleg mindent és elmentél a legvégsőkig és csak mostazegyszer.

Ő felírja, te reménykedve beveszed.

És végre alszol.

És szereted, hogy alszol.

Szereted az altatódat.