Múlandóság és optimizmus
Fura alcíme lett ennek a bejegyzésnek, úgy is nevezhetnénk, hogy halál és optimizmus, mindjárt megtudod, miért írtam.
Film: vicces és francia
Egyébként egy film apropójából ültem le a gép elé, hogy bejegyzést írjak, címe: Az anyósom. Csodás film volt, épp olyan, amilyet szeretek: rövid (90 perces), francia, humoros, tele fura szereplőkkel és komikus helyzetekkel ÉS, ami a legfontosabb: van mondanivalója! Nem hullik szét gagekre, nincs hirtelen vége, nem kell azon bosszankodnom, hogy már megint egy blőd amerikai vígjáték. Ja, és senki sem hal benne szörnyű halált, még egy piros pont az eddigiek mellé.
Az egész film tehát „egyben van”: van eleje és vége, világos volt, ki kicsoda és mi a neve, szellemes jellemzésekkel, mégis volt egy apró jelenet, ami igazán elgondolkodtatott.
Intenzitással az álmatlanság ellen?
Kicsit sem szokványos
Az egyik jelenetben a főhős (Vincent Lindon, a jóképű francia) végre együtt kávézhat élete nagy szerelmével, Catherine Deneuve– vel, a szívdöglesztő, kicsit sem szokványos, gyönyörű nővel. Leülnek kávézni és a főhős fagyit rendel: csokit és vaníliát. A pincér kihozza, majd hősünk nekilát nagy elánnal enni a csokifagyit, míg közben ezt dörmögi:
– Mmmm, imádom a vaníliát!
A szívdöglesztő nő elcsodálkozik:
-Akkor miért nem a vaníliával kezdi?
– Mert az jót a végére tartogatom.
És ha a csoki közben infarktust kap? – kérdi a nő teljesen őszintén.
Erre a főhősünk elgondolkodik: – Hát, ez esetben… azt hiszem, ezt nevezik pechnek.
Asszem Christine rátapintott a lényegre: a jót a végére tartogatod (eljárok bulizni, mihelyt lediplomázok, majd meló után ülök ki a parkba, elutazom, ha már nagyobb lesz a gyerek, vagy ha már nem lesz velem a kutya, majd járok festőtanfolyamra, ha a gyerekek kirepültek, megtanulok zongorázni, ha majd nyugdíjba megyek,), de lehet, hogy a vége számodra már el sem jön. És ha el is jön: semmi sem olyan, mint ahogy elképzeled. Lediplomázol, de szabadság és bulihegyek helyett az álláskeresés kemény valósága jön. A gyerek elballag az oviból, 7éves lesz, és rájössz, hogy délutánonként nemhogy visszakapod a szabadságod, hanem furikázhatod még edzésre és fuvolaórákra.
Kirepülnek a gyerekek, erre rögtön jön 2 unoka… Te nyugdíjba mész és sokkot kapsz az ürességtől, ami egyszerre rád tör, nem beszélve a kezdődő (és kínzó) csípőpanaszoktól, amik a megálmodott jövés-menéskor jönnek rád éppen. Tehát a várva-várt pihenésről, utazásról, táncestekről, nagy szerelemről simán lemaradhatsz…
Vagy, és miért is ne: infarktust kapsz, még mielőtt kiélvezhetnéd a millióidat, amit nagy keservesen, vérrel-verítékkel összegyűjtöttél.
Szavazós kérdés, a választ írd meg kommentben: létezik vagy nem?
Na de térjünk vissza az alcímhez: miért is vettem egy kalap alá a halált és az optimizmust? De inkább mondjátok meg Ti: létezik őszinte belső derű az elmúlás tudata nélkül? Anélkül, hogy tudnánk: egyszer majd meghalunk? Lehet így is élvezni az életet?
Ha azt hiszed, örökké élsz, mindig fiatalon és boldogan, akkor mégis mi vinne rá, hogy kiélvezd az Itt és Most minden örömét?
Az én válaszom…
Egy személyes történet
Lassan egy éve, hogy elvesztettem egy jóbarátot, aki ráadásul velem egykorú volt. Akkor pont 33 voltam és egy csapásra elmúlt az a fiatalos bizonyosságérzet, hogy, mivel csak 30-as vagyok, van még néhány évem. Mostanra már csak abban vagyok biztos, hogy az elkövetkező 5 percben feltehetőleg még élni fogok és nagyon igyekszem ezért kiélvezni azt az 5 percet. Magyarán szólva elkezdtem teljes életet élni.
Meglepő, hogy a mély szomorúság mellett megjelent (talán először életemben) az élet igazi öröme és szeretete. Azóta, hogy tudom: nem mindenkinek adatik meg a hosszú élet. Még akkor sem, ha a családban sokáig szokás élni.
Azóta gyökeresen másként élek, pedig nem csinálok mást, mint eddig. Csak másként: lassan, élvezettel eszem. Örülök, ha süt a nap. Sőt, annak is örülök, ha esik az eső. Látom a színeket és megállok, ha egy szép színű esernyőt látok valakinél. (Apropó, ideje beszerezni a világ legszínesebb esernyőjét!) Többet nevetek és kevesebbet bosszankodom. Nem csalok a jógán (na jó, kevesebbet csalok) és nem bánom, ha elfáradok nap végére. Örülök, ha elfáradok, mert az azt jelenti: beleadtam a melóba apait-anyait.
Fuccs az álmatlanságnak
És miért írom én ezt egy alvós blogban? Mert azóta jobban is alszom. Az aktivitásnak ugyanis a pihenés, az alvás az ellenpólusa: minél aktívabb vagy és minél intenzívebben élsz, annál biztosabb, hogy jobban alszol. Figyelem: az intenzitás nem túlhajszoltságot jelent! Intenzíven dolgozol, aktívan pihensz – és fuccs az álmatlanságnak. Ilyen egyszerű a recept.
WHPH…ilyen eccerű ez kérem….