Noshát, ez a felnőtt élet, a meló, a gyerek, az otthoni szötymögés, mi tagadás, eléggé uncsi. Tököd kivan a koránkeléstől, a meló egyetlen 8órás nonstop kínszenvedés, és ha hazamész, mi a franc vár otthon? A szennyes, a rendrakás, kaját csinálni holnapra, nyafog a gyerek, a párod hülye – nem történik az égvilágon semmi de semmi érdekes.
Amikor meg nem uncsi (mert kirúgtak, mert költözöl, mert otthagyod a pasid/csajod, mert beteg az anyád, mert rohadtul nincs pénzed pedig csak hó közepe van) akkor meg az élet túl izgalmas ahhoz, hogy ép ésszel ki lehessen bírni. Ez utóbbit hívják úgy, hogy negatív stressz.
Monddcsak, amikor a fentieket megfogalmazódnak benned, nem gondolod, hogy szimplán csak az a baj, hogy bezombultál, mint a többiek? Mint azok, akik már túl vannak a 25-ön, letették a szakvizsgájukat, meglett emberek és tényleg azok, mert jól meg lettek hülyítve a sok baromsággal, meg lettek etetve avval a dumával, hogy az életet úgy kell leélni, hogy végezd el a kötelességeidet, szép sorjában mindet és utána, de csakis utánapihenhetsz kicsit, átadhatod magad a jól megérdemelt lustálkodásnak. Mert többre ugye, a sok kötelesség és feladat után, már nincs erőd.
Mikor tűnt el az életedből az intenzitás? Az az érzés, hogy igazán élsz?
Mikor döntöttél úgy, hogy inkább nem mondasz semmit? Mikor mondtad azt, hogy nem vitatkozol? Mikor fogtad be először a szád? Mikor mondtad azt, hogy igaza van és jó ötlet, csak hogy kinevezzenek, előrébb juss, bevágódj, hogy te legyél a jófej? Mikor mártottad be a kollégádat először? Mikor csináltad az első kis stiklidet? Mégis mikor döntöttél úgy, hogy tolvaj leszel és folytatod a disznóságaidat, csak mert mindenki más is ezt csinálja? Mikor gondoltad először azt, hogy nincs más út?
Mondd csak, mikor szürkült el körülötted a világ, mikor érezted, hogy nem történik soha semmi érdekes? Mikor döntöttél úgy, hogy nem hívod fel és nem mész oda és nem fizeted be és nem jelentkezel és nem kockáztatsz? Mikor döntöttél úgy, hogy nem rajzolsz, nem sportolsz, nem írsz verseket, se naplót, nem olvasol, nem nézed meg másodszor a kedvenc filmedet, nem mész sétálni, nem kirándulsz, nem utazol, nem szagolod meg a virágokat, nem rágcsálsz fűszálat elmélyülten, nem teszel zsebre egy érdekes követ? Mikor döntöttél úgy, hogy nem kérsz bocsánatot csak azért se, nem mész oda hozzá, nem mondod el, mert úgysem érdemes, nem öleled át és nem hagysz cetliket szerelmes üzenetekkel? Mikor döntöttél úgy, hogy nem szülöd meg, nem mesélsz, nem nézed meg vele a Vizipókot, nem mész szánkózni, ha leesik az első hó, nem fizeted be magatokat egy jó táborba és nem mész le vele a parkba, ahogy régen? Na és mikor kezdtél el először otthon ordítozni, bekussolni, duzzogni, gúnyolódni, beszólni, nemszexelni?
Mikor lettél először közönyös és nemtörődöm? Mióta nem fáj igazán semmi? Mikor vesztetted el a hiteledet önmagad előtt? Mióta szarod le, mit gondol rólad az, akit szeretsz? Mióta nem érdekel, hogy már nem mutatsz példát és a sírodra még rápisálni sem fog senki, nemhogy történeteket mesélve megemlékezzenek rólad?
Mióta nem hiszed, hogy meg tudod csinálni, hogy érdemes, hogy van hozzá erőd, hogy ha elkezded, megéri, még ha nehéz is, de a végén te leszel a király, a menő, a nagyrabecsült, az erős, az ügyes, a jobb?
Mióta magyarázod be magadnak, hogy nem az az igazi teljesítmény, ha jobb ember leszel, még akkor is, ha senki nem tud majd róla, ha nem lesz tőle nagyobb a házad és újabb az autód, csak éppen a végén tisztelni fogod magad érte? Mióta gondolod, hogy nem az a boldogság, ha a végén azt mondod majd: megérte?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: